Yura animés,mangás oldala

A gésa (ˈɡeɪʃә) szónak, mint minden japán főnévnek, nincs megkülönböztetett egyes vagy többesszáma. A szó két kanjiból áll, 芸 (gei), ami „művészetet” jelent, és 者 (sha), aminek a jelentése „személy” vagy „valamit csináló”.^[1] Szó szerinti angol fordításban művész, előadó művész. Másik, Japánban használatos elnevezése a geiko, amit jellemzően Japán nyugati részének – Kiotót is beleértve – gésáira használnak.

A tanuló gésák elnevezése maiko, szó szerinti fordításban „táncoló gyermek”, vagy hangyoku (半玉), ami „fél ékszernek” fordítható (ez arra utal, hogy fele annyit keresnek, mint a gyakorlott gésák). Még egy általános elnevezésük az o-shaku (御酌), lefordítva „az, aki tölt (alkoholt)”. A maikók fehér sminkje és gondosan kidolgozott kimonója, hajviselete az, melyet a külső szemlélők a gésáknak tulajdonítanak. Annak a nőnek, aki belép a gésa-közösségbe, nem kell maikóként kezdenie, gésaként is indíthatja karrierjét. Máskülönben általában egy éves képzés szükséges, mielőtt akár maikóként, akár gésaként bemutatkozhat. Huszonegy éves kor fölött egy nő már túl idős ahhoz, hogy maiko legyen, ezért a közösségbe való belépéssel egy időben gésává válik. Azonban azok, akik végigmennek a maikók tanulási folyamatán, nagyobb tekintélyt kapnak a későbbiekben.

Tokió gésái jellemzően 18 évesen kezdik pályafutásukat hangyokuként, tehát általában a tokiói hangyokuk valamivel idősebben, mint kiotói társaik.

A gésa (ˈɡeɪʃә) szónak, mint minden japán főnévnek, nincs megkülönböztetett egyes vagy többesszáma. A szó két kanjiból áll, 芸 (gei), ami „művészetet” jelent, és 者 (sha), aminek a jelentése „személy” vagy „valamit csináló”.^[1] Szó szerinti angol fordításban művész, előadó művész. Másik, Japánban használatos elnevezése a geiko, amit jellemzően Japán nyugati részének – Kiotót is beleértve – gésáira használnak.

A tanuló gésák elnevezése maiko, szó szerinti fordításban „táncoló gyermek”, vagy hangyoku (半玉), ami „fél ékszernek” fordítható (ez arra utal, hogy fele annyit keresnek, mint a gyakorlott gésák). Még egy általános elnevezésük az o-shaku (御酌), lefordítva „az, aki tölt (alkoholt)”. A maikók fehér sminkje és gondosan kidolgozott kimonója, hajviselete az, melyet a külső szemlélők a gésáknak tulajdonítanak. Annak a nőnek, aki belép a gésa-közösségbe, nem kell maikóként kezdenie, gésaként is indíthatja karrierjét. Máskülönben általában egy éves képzés szükséges, mielőtt akár maikóként, akár gésaként bemutatkozhat. Huszonegy éves kor fölött egy nő már túl idős ahhoz, hogy maiko legyen, ezért a közösségbe való belépéssel egy időben gésává válik. Azonban azok, akik végigmennek a maikók tanulási folyamatán, nagyobb tekintélyt kapnak a későbbiekben.

Tokió gésái jellemzően 18 évesen kezdik pályafutásukat hangyokuként, tehát általában a tokiói hangyokuk valamivel idősebben, mint kiotói társaik.

A gésák modernebbek, mint azt a legtöbb ember gondolná. A Heian-korszakban (japánul: 平安時代, átírással: Heian dzsidai) (794-1185), már a gésák megjelenése előtt voltak olyan nők, akik művészként dolgoztak, de az igazi gésák jóval később alakultak ki. 1589-ben Toyotomi Hideyosi daimjó (大名) feljogosított egy épületet Kiotó környékén – melyet fallal vettek körül –, hogy az a negyed kifejezetten a gyönyörökért működjön. Ez volt Shimabara (嶋原).^[2] A negyed fő tevékenysége a művészetek élvezete, az italozás és a luxusszínvonalú prostitúció volt. A kurtizánok (oiran 花魁) drága prostituáltak voltak és vonzották a gazdag vendégeket. Több művész is dolgozott a negyedben, akik zenével, tánccal, költészettel szórakoztatták a vendégeket. Hosszú időn át ezek a művészek férfiak voltak, őket nevezték először gésának.^[3]

Mint a japán kultúra legtöbb eleme, a kurtizánok világa is meglehetősen bonyolult volt. Minden férfinek, aki együtt kívánt lenni egy oirannal, nehéz rituálékat, szokásokat kellett betartania, és csak a nagyon gazdag és nemes férfiaknak tehették ezt meg.^[3] Emiatt több teaház (ochaya (お茶屋)) jött létre Shimabarán kívül is, néhányukban olcsóbb prostitúciót kínáltak. Azonban más nők a táncot és zenét fejlesztették tökélyre, ők voltak az odorikók (おどりこ „táncoló lányok”). Hamar nagy népszerűségre tettek szert, majd átvették a gésa elnevezést magukra. 1700 körül a női gésák már sokkal népszerűbbek voltak, mint a férfiak, néhány évvel később pedig majdnem minden gésa nő volt.

Az állam törvényeket hozott arra nézve, hogy a gésák számára tiltott lett a prostitúció, csak a szórakoztatásra kaptak engedélyt. Ezen törvények egyike kimondta, hogy övüket (obi 帯) kimonójuk hátulján kell megkötniük, ami megnehezítette annak levételét. Hajviseletüket, sminkjüket, ruházatukat szintén egyszerűbben kellett kialakítaniuk, mint az oiranoké volt, mert a gésák számára a szépségük a művészetük, és nem a testük.^[4] A rendelet tartalma nagy vitákat eredményezett. Néhány hivatalos személy úgy vélte, a prostituáltaknak és gésáknak csak a munkamódszere eltérő, ám ugyanazért a célért, a fizetett szexért teszik, és hogy minden prostituáltat a továbbiakban gésának kellene nevezni. Végül a kormány úgy határozott, határt von a két csoport közé, mondván, a gésák jóval kifinomultabbak és nem kellene őket a „prostituált” kifejezéssel bemocskolni.^[5] Hamarosan a gésák az oiranok népszerűségét is felülmúlták, így 1750-re az oiranok el is tűntek. Ezután újabb gésanegyedek, azaz hanamachik (はなまち) jöttek létre Kiotóban és más városokban is.

A 19. századra a gésák szinte jobb társadalmi pozícióba kerültek, mint a nők általában, de problémáik is akadtak a japán társadalommal. Előfordult, hogy szegény családok eladták lányaikat egy hanamachi teaházának. Voltak gazdag férfiak (danna), akik sok pénzt fizetettek azért, hogy személyes figyelmet kapjanak egy gésától. A gésák nem mehetettek férjhez, így lehetett dannájuk, aki költségeiket állta. Más férfiak arra áldoztak hatalmas összegeket, hogy egy-egy új lány szüzességét elvehessék (mizuage 水揚げ).

A Meidzsi-restauráció idején a gésák tisztelete és hírneve új erőre kapott, a második világháború után pedig még inkább. Komoly törvényeket alkottak meg védelmükre. Többé nem lehetett fiatal lányokat eladni a teaházaknak, és a fiatal gésák szüzességét sem lehetett megvenni. Attól kezdve a nők saját szabad akaratukból választhatták a gésák életét.^[2]

A hagyományok szerint egy gésa képzése már nagyon fiatal korban megkezdődik. Bár a lányok egy részét már gyermekkorban valamelyik gésa-házhoz, azaz okiyához (置屋) adják, nem ez az általános gyakorlat a jó hírű negyedekben. A gésák lányai maguk is gyakran gésaként nevelkednek, általában az okiya örököseként (atotori あととり, jelentése „örököstárs”) vagy csak a gésa lányaként (musume-bun むすめぶん).

Egy maiko képzését shikomiként (しこみ) kezdi, ekkor szolgálóként dolgoznak az okiyában.^[6] A következő lépcső egy táncvizsgát követően a minaraiként (みならい) töltött időszak. ^[6]Mielőtt ez megkezdődik, találnia kell egy onee-sant (お姉さん), vagyis „nővért” (egy idősebb gésa, aki mentorálja). Az onee-san felelőssége, hogy elvigye őt az ozashikibe (おざしき), ahol ül és megfigyeli mentorát munkája közben, így nyerhet betekintést jövendő munkájába és találhatja meg lehetséges vendégeit. Bár egy minarai is eljár az ozashikibe, nem vesz részt azon aktívan, mint a gyakorlott gésa. Kimonójuk, mely jobban kidolgozott, mint a maikóké, azt a célt szolgálja, hogy beszélgessenek róla. Egy minarait meg lehet hívni partikra, azonban jellemzően nem hívják meg őket olyan helyekre, ahova onee-sanjuk jár. Díjuk az általános díj harmada. Egy minarai általában egy meghatározott teaházban dolgozik, ahol az okaa-santól (おかあさん) tanul (szó szerinti fordításban „anya”, a ház tulajdonosa). Ott megfigyelhetik, eltanulhatják a beszélgetés és játékok technikáját, melyeket az iskolában nem tanítanak. Ez a tanulási szint nagyjából egy hónapig tart.

Rövid képzési idő után a tanítványok a maiko elnevezést kapják. A maikók („táncoló lány”) a tanuló gésák, ez a tanulási szint éveken át tarthat. Egy maiko idősebb gésa mentorától tanul és követi azt minden programjára. Az onee-san és az imouto-san („idősebb nővér/fiatalabb nővér”) iránti kapcsolat nagyon fontos. Mivel az onee-san tanítja meg maikóját mindenre a hanamachi („virág városok”) életéről, tanítása létfontosságú. Megtanítja őt, mi a tea felszolgálásának megfelelő menete, megtanítja, hogyan kell shamisenen (三味線) játszani, táncolni, általános témákról beszélgetni és hasonlók. Az onee-san segít abban is, hogy mi lesz egy maiko új gésa-neve, mely eredeti nevéhez kapcsolódik.^[6]

Amikor egy lány eléri a 20-22 éves kort, előléptetik érett gésává az erikae (襟替え) nevű ceremónia keretében, ekkor kifordítják kimonója gallérját.^[7][8] Ez 2-5 maikoként vagy hangyokuként eltöltött év után történhet, attól függően, hány éves korában mutatkozott be. Ettől kezdve teljes díjat kap idejéért, és visszavonulásáig gésa marad.

A modern gésák még napjainkban is a tradicionális gésaházakban, az okiyákban élnek, főként a tanulóidejük alatt. A tapasztalt gésák elég sikeresek lehetnek, hogy a független életet választhassák. Az elegáns, magas szintű kultúrával rendelkező világot, melynek részei a gésák, karyūkainak nevezik (花柳界 „a virág és fűzfa világ”).

Azok a fiatal nők, akik gésák szeretnének lenni, gyakran a középiskola vagy főiskola elvégzése után kezdik el tanulóéveiket, sokan pedig még később, felnőttkorban. A gésák ma is megtanulnak az olyan hagyományos hangszereken játszani, mint a shamisen, a shakuhachi (しゃくはち), a dobok, illetve megtanulják a tradicionális énekeket, táncokat előadni, valamint a teaceremóniát, irodalmat, költészetet.^[9][10]

A gésák megfigyelésével, illetve a gésa-ház tulajdonosának szolgálatával a tanulók képzetté válnak a vendégekkel való bánásmód és a hagyományok terén, beleértve kimonójuk kiválasztását és viselését. A kimonó egy földig érő selyem köntös, melyre bonyolult mintázatot hímeztek és melyet övvel együtt viselnek.^[11][12]

Kiotó az a hely, ahol a gésák hagyománya a legerősebb napjainkban is, főként Gion Kobu. Ennek a negyednek a gésáit geikónak nevezik. Tokió hasonlóképp ismert gésanegyedei Shimbashi, Asakusa és Kagurazaka.^[13][14]

A modern Japánban gésákat és maikókat ritkán láthatunk a hanamachin kívül. Az 1920-as években több mint 80.000 gésa élt Japánban, ma már sokkal kevesebben vannak. A pontos számuk ismeretlen a kívülállók számára, de 1000-2000 közé becsülhető,^[15] főként Atami város központjában. Ott általános dolog az is, hogy a turisták fizetnek azért, hogy felöltözhessenek maikóként.^[16] Lomha gazdaság, csökkenő érdeklődés a tradicionális művészetek iránt, a „virág és fűzfa” zártkörű világa, és egy gésa szolgálatainak magas ára mind hozzájárul eme tradíciók hanyatlásához.

Gésákat gyakran hívnak meg partikra, összejövetelekre, jellemzően ochayákba, vagyis teaházakba, illetve tradicionális japán éttermekbe (ryōtei 料亭).^[12] Idejüket úgy mérik, amíg egy füstölő leég, ezt senkōdainak nevezik (線香代, „füstölő-díj”) vagy gyokudainak (玉代 „ékszer-díj”). Kiotóban az ohana (お花) vagy hanadai (花代) kifejezéseket használják, jelentésük „virág-díj”. A vendégek a gésa egyesület irodájában (検番 kenban) kötik meg az egyezséget, ahol minden gésa napirendjét, programjait nyilvántartják és így megjelölhetik az időpontokat a szórakoztatásra és a tanulásra is.

2007-ben mutatkozott be az első kaukázusi gésa, Sayuki, Tokió Asakusa negyedében.^[

Még Japánon belül is maradtak zavaros gondolatok a gésa-szakma természetéről. Nagyon sok külföldi hiszi úgy, hogy a gésák prostituáltak. Azonban egy hivatásos gésa nem szerződik le fizetett szexre a vendégekkel. Céljuk a vendég szórakoztatása, és ezt tánccal, versekkel, zenei játékkal vagy könnyed beszélgetéssel teszik. A gésák programjába beletartozhat a flört és a játékos célozgatások, azonban a vendégek tudják, hogy ennél többet nem is várhatnak. Japánban a férfiakat olyan illúzióval szórakoztatják, ami sosem valósul meg.^[19]

A gésákat összetévesztik az Edo-kor magas szintű kurtizánjaival, az oiranokkal, melyekből a gésák továbbfejlődtek. A gésákhoz hasonlóan az oiranokra is a gondosan elkészített hajviselet és fehér smink volt jellemző, de ők ruhájuk elején kötötték meg az övet. Az általános hit szerint azért, mert így könnyebb volt azt levenni, bár Liza Dalby antropológus szerint csak azért, mert abban a korban ez volt a gyakorlat a férjezett nők esetében.^[20]

A gésák olyan fürdővárosokban is dolgoznak, mint Atami, őket onsen gésáknak (おんせん)nevezik. Az onsen gésák rossz hírnévre tettek szert a városukban dolgozó prostituáltak nagy számának köszönhetően, akik gésaként árulják magukat, illetve azoknak a rosszindulatú híreknek köszönhetően, hogy táncszokásaik közé tartozik, hogy kimonójuk alját a tánc során egyre magasabbra és magasabbra emelik fel. Ezekkel az „egy éjszakás gésákkal” ellentétben az igazi onsen gésák valójában kiváló táncosok és zenészek. Azonban Sayo Masuda, aki onsen gésaként dolgozott a Nagano prefektúrában, önéletrajzában beismeri, hogy a múltban nagy nyomás nehezedett rájuk, hogy fizetett szexbe is belemenjenek

Azon gésák, akik a házasságot választják, visszavonulnak szakmájuktól. A visszavonult gésáknak bár nem tiltott, hogy életükről a külvilágnak meséljenek, íratlan szabály, hogy nem beszélnek múltjukról, titokban tartják azt haláluk napjáig.^[22]

Hagyomány volt a múltban, hogy a gésáknak volt egy pártfogójuk, a danna. A danna általában egy gazdag férfi volt – akár nős is –, aki a gésák tradíciók szerinti képzésének hatalmas költségeit állta. Ez még napjainkban is előfordul, bár nagyon ritka.

A gésa és a dannája akár szerelmi kapcsolatban is lehettek egymással, de a kapcsolat sosem a danna anyagi támogatásáért cserébe alakult ki. A hagyományok és értékek egy ilyen kapcsolatban komplikáltak és meg nem értettek, még a japánok között sem.

Miközben az tény, hogy egy gésa szabadon hozhat létre személyes kapcsolatot férfiakkal, akikkel munkája során találkozik, az ilyen kapcsolatokat óvatosan kell megválasztani és vélhetően nem alkalmi kapcsolat lesz. Egy hanamachi nagyon zárt közösség és egy gésa a jó hírét nem veheti könnyelműen.

A mizuage (水揚げ) egy ceremónia, melyen a maikók esnek át egy bizonyos kor elérése után.

Az Edo-kor idején a kurtizánok e ceremóniáját egy pártfogó támogatta, akik rendelkeztek azzal a joggal, hogy pártfogoltjuk szüzességét elvegyék.^[26] Ez a gyakorlat 1959-ben illegálissá vált.^[27]

Minden maikónak át kell esnie ezen a ceremónián, hogy teljes jogú gésává válhasson. A mizuage-pártfogó feladatának elvégzése után semmi további kapcsolatba nem kerülhetett a nővel.^[28] A mizuage ceremónia nem számított prostitúciónak a gésák részéről. A pénz, amit egy maiko kapott érte, nagyon nagy összeg volt és a gésaként való bemutatkozás anyagi fedezeteként használták fel.

Egy gésa megjelenése folyamatosan változik pályája során, a kislányostól a jól megtervezett maikó öltözetén át az idősebb, tapasztalt gésák komorabb ruházatáig.

Napjainkban egy tanuló gésának tradicionális sminkje a legjellemzőbb vonása, bár a tapasztalt gésák is viselik a maikókra jellemző teljes fehér sminket, de csak különleges előadás esetén.

A fehér smink eredete vitatott. Egyes nézőpontok szerint abból az időből ered, amikor japán utazók tértek vissza Európából és „sápadt arcú” szépségekről meséltek történeteket. Mások szerint Kínából ered, és a palota hölgyei vették át a szokást. Figyelembe véve, hogy a fehér smink használata Japán történelmében a Heian-korszakig datálható vissza, amikor Japánra jelentős hatással volt a kínai kultúra, ez utóbbi magyarázat valószínűbbnek tűnik.^[22]

A tanuló gésák hagyományos sminkje a vastag fehér alapsmink piros rúzzsal, valamint piros és fekete kihúzással a szemeken és szemöldökön. Eredetileg a fehér alapmaszkot ólom hozzáadásával készítették, de miután a Meidzsi-korban felfedezték annak mérgező hatását a bőrre, illetve hogy szörnyű bőr- és hátproblémák alakultak ki általa az idősebb gésáknál, rizsporra cserélték.^[22]

A smink tökéletes felvitele nehéz és időigényes folyamat. Öltözés előtt kell felvinni, hogy elkerüljék a kimonó bepiszkolását. Először viasz vagy olaj alapot visznek fel a bőrre, ennek neve bintsuke-abura. Ezután vízzel kevert fehér porból krémszerű pasztát készítenek, és bambuszecsettel kenik a bőrre a nyaktól indulva fölfelé. A fehér smink befedi az arcot, nyakat és a mellkast, két-három kihagyott terület kivételével (ezek V-t vagy W-t formázó alakok). Ezek egyrészt a tarkón maradnak ki, hogy kiemeljék ezt a tradicionálisan erotikus részt, másrészt a hajvonal mellett egy vonalban, hogy egy maszk illúzióját keltsék.^[30]

Miután az alapozóréteg felkerült, egy szivaccsal simítják végig az arcot, torkot, mellkast, tarkót és nyakat, hogy a fölösleges anyagot eltávolítsák és elkeverjék az alapot. Ezután következik a szem és szemöldök berajzolása. A hagyományok szerint korábban faszenet használtak erre, napjainkban már modern kozmetikai szerek állnak rendelkezésre. A szemöldökre és a szemek köré fekete smink kerül vékony faszénnel, a maikók piros színt is tehetnek szemeik köré.^[30]

Az ajkakat kis ecsettel festik ki. A színezőanyag kis pálca formájában van, melyet vízben oldanak fel, majd kristálycukrot adnak hozzá, hogy az ajkak csillogjanak. Ritkán festi ki egy gésa mindkét ajkát teljesen, ahogyan nyugaton szokás, mivel a fehér szín optikailag más hatást kelt, míg a teljes színezés túl nagynak mutatja a szájat. Az alsó ajkat ezért csak részben festik be, a felső ajak a maiko első évében fehér marad, később azt is színezik. Az újonnan beavatott gésák csak a felső ajkat festik be teljesen. A legtöbb gésa csak a felső ajkát színezi teljesen, az alsón pedig csak egy hajlított sávot, ami nem követi az ajak vonalát. A gésák az alsó ajak körberajzolásával egy virág bimbó illúzióját keltik.

Azok a maikók, akik tanulásuk utolsó szintjén állnak, egy rövid időre fogukat feketére festik. Ez a gyakorlat általános Japánban a férjes asszonyok között, illetve korábban a császári palotában, de csak néhány negyedben és családban maradt meg a szokás. Míg a nyugatiak számára ez kellemetlen látványnak tűnhet, ez is részben a megfelelő optikai hatást szolgálja: a fehér smink mellett a fogak sárgának tűnnek, így feketére festésükkel a fogak mintha eltűnnének a nyitott szájban. Ez a hatás persze csak bizonyos távolságból érhető el.

Egy maikó az első három évben szinte állandóan ezt a sminket viseli. Eleinte sminkjében segédkezik az onee-san, vagy az okaa-san, később már magának készíti.^[22] A három év eltelte után sminkjét jóval egyszerűbbre változtatja. Ennek oka, hogy ekkorra már éretté válik, és az egyszerűbb stílus jobban megmutatja természetes szépségét. Hivatalos alkalmakra az érett gésák is a fehér sminket használják, harminc éves kor fölött pedig már csak különleges táncok előadásakor.

A gésák mindig kimonót viselnek. A tanuló gésák kimonója színpompás, hasonlóan túlzó övvel (obi). Az obi mindig világosabb, élénkebb színű, mint a kimonó, hogy egyfajta egzotikus egyensúlyt adjon a ruházatnak. A maikók az övet darari (だらり „lógó öv”) stílusban kötik meg. Az idősebb gésák öltözetén visszafogottabb mintázat van, obijuk egyszerűbb csomóval megkötött. Egy sikeres okiya jellemzője, hogy gésája egy kimonót csak egyetlen alkal